|
 |
|
|
|
A zsidó vallás és a zsidóság rövid története A zsidóság a Biblia (a keresztény Ószövetség) népe, gyökerei azonban még ennél is messzebbre nyúlnak. A közelmúltban, Észak-Szíriában a régészek feltárták az ókori Ebla irattárát, az idõszámításunk elõtti 2600–2400 körüli idõbõl, s ott szinte kizárólag bibliai héber neveket találtak. A városállam királya annak idején Ebrum volt, s ez a név azonos a bibliai Éberrel, Ábrahám szépapja nevével! Az õsapák (Ábrahám, Izsák, Jákob) i.e. 1900–1800 körül élhettek, József az egyik hükszosz fáraó teljhatalmú minisztere lehetett. Miután az egyiptomiak ezt a szteppékrõl érkezett, nomád népet kiûzték, az ott maradt zsidókat rabszolgasorsra kényszerítették. Mózes, minden bizonnyal, i.e. 1450-ben szabadította meg és vezette ki népét Egyiptomból. A Nádas tengeren való csodás átkelés után az egész környék legmagasabb hegyéhez, a Szinájhoz (Sinai) vitte õket, ott fogadta el a nép a két kõtáblára írt Tízparancsolatot. Negyven éves pusztai vándorlás következett, amíg egy új, tettre kész nemzedék felnövekedett, maga Mózes sem léphetett az Ígéret földjére. A honfoglalást tanítványa, Jósua (Józsué) hajtotta végre, majd az országot felosztották a tizenkét törzs között. (Csak Lévi, a papi törzs nem kaphatott földet, õk tized fejében az összes közhivatalt és a Szentély szolgálatát látták el.) A törzsszövetség a királyság létrejöttéig (i.e. 1030-ig) vezette az országot. Nagyobb külsõ támadások esetén a próféták és választott alkalmi vezérek (a bírák) szervezték meg a nép ellenállását. Az elsõ és a második királyt (Sault és Dávidot) a Szentírás szerint Sámuel próféta jelölte ki. Saul és fia, Jonatán a Délnyugat-Izraelbe települt tengeri nép, a filiszteusok elleni egyik csatában halt meg. A filiszteusok és Izrael másik nagy ellensége, Arám támadásait csak Dávidnak sikerült megtörnie. Dávid foglalta el, és emelte fõvárosává i.e. 1003-ban Jeruzsálemet. A jeruzsálemi Szentélyt Dávid nem építhette föl, mert „vér tapadt kezéhez”. Ez a feladat fiára, a bölcs Salamonra hárult, aki az ország virágzó gazdaságát és kereskedelmét is kiépítette. Ám túlkapásai miatt, halála után, az ország kettészakadt. A tíz fellázadt törzs északon külön államot hozott létre, Izrael névvel, míg a déli országrész, Dávid törzsérõl a Juda nevet nyerte. Az asszírok, akik a föníciai városállamokat is elpusztították, felszámolták az északi országrészt, lakóit elhurcolták. (Késõbbi sorsukat ma sem ismerjük pontosan, ezért õket „az elveszett tíz törzsként” tartja számon a hagyomány.) Jeruzsálemet az asszírok nem tudták elfoglalni, noha többször is megkísérelték azt. Itt mûködött a legtöbb próféta, s a nép itt erõsebben kötõdött a mózesi törvényekhez. I.e. 586-ban az újbabilóniai uralkodó, Nabukodonozor legyõzte õket, s az elsõ Szentélyt elpusztította. Juda lakói a „babilóniai fogságba” kerültek, hitüket azonban ott sem veszítették el, s végül a gyõztes perzsa király, Kürosz, i.e. 538-ban hazaengedte a nép egy részét. Újjáépítették a Szentélyt, Jeruzsálemet fallal vették körül, s ami a legfontosabb, a nép i.e. 445 õszén elfogadta legfõbb törvényéül, mondhatni alkotmányául a Tórát, s igyekezett állami és társadalmi életét ennek jegyében berendezni. Ekkor következett az úgynevezett „csendes évszázad”, háborúk, forradalmak és villongások nélkül, amely idõszak azonban a zsidóság talán legtermékenyebb, a késõbbi kort jelentõs mértékben meghatározó idõszaka volt. I.e. 330-ban Izrael népe a görög hódítót, Nagy Sándort mégis felszabadítóként ünnepelte, utódai (a Ptolemaioszok, majd a Szeleukoszok) azonban egyre inkább elnyomták és kizsákmányolták az országot. Végül IV. Antiókhosz még a Tóra olvasását és más zsidó szokások gyakorlását is eltiltotta, sõt, a hellén életformát és Zeusz tiszteletét erõltette a lakosságra. Ekkor, i.e. 167-ben tört ki a makkabeus felkelés, amelynek elindítója egy idõs pap, Matitjáhu volt, aki öt fiával elûzte a kisvárosukba, Modiinba érkezett katonaságot. Gerillaháború kezdõdött, amelynek vezére az egyik fiú, Juda Makkabi lett. Három évvel késõbb, 164 decemberében visszafoglalták Jeruzsálemet. (Erre emlékeztet a hanukka ünnepe.) Hosszú harcok után, i.e. 141-tõl az ötödik fiú, Simon már királyi és fõpapi címet viselt, új dinasztiát alapított. A héber Biblia második részét (a Próféták könyveit) ekkortájt fogadták el Szentírásnak. A szabadságharc kitörése elõtt, a csendes ellenállás éveiben ugyanis nem olvastak Tórát, hanem helyette történelmi krónikákat és prófétai beszédeket válogattak össze, amelyek emlékeztették a népet arra, mit is kéne olvasniuk a Tórából. Miután már újra tanulmányozhatták Mózes tanítását, úgy döntöttek, mellette a prófétai könyveket sem hanyagolják el, így alakult ki a haftará rendszeres olvasása, amelyrõl késõbb még szólunk. A makkabeus királyság idejétõl két párhuzamos fõiskola mûködött Jeruzsálemben, amelyek egymással vitatkozva hagyományozták tovább a „szóbeli tant”. Az iskolafõk az úgynevezett tudós-párok voltak, közülük a legismertebbek (az idõszámításunk kezdete körül élt) Hilél és Samáj voltak. Hilélt egyszer egy pogány megkérte, magyarázza el neki az egész Tórát, ameddig fél lábon tud állni. A mester így válaszolt: Ami neked nem kívánatos, ne tedd a felebarátodnak! A többi csak magyarázat, menj, és tanuld meg! A makkabeusok rövidesen maguk is hellén hatás alá kerültek, s a dinasztián belül testvérháború is kialakult, így a nép elidegenedett uralkodóitól. A királyi ház mellett csak az úgynevezett szaddokeusok maradtak, akik úgy tekintették a makkabeus családot, mintha Salamon fõpapjától, Cadoktól (Szaddoktól) származnának, s így jogosan viselnék ezt a címet. Velük szemben az esszéusok (= gyógyítók) kiszakították magukat a társadalomból, s a Holt-tenger partján építették ki a maguk zárt közösségét. A legtöbben, a farizeusok (= különállók) nem fogadták el törvényesnek a makkabeus királyságot, mivel a trónt csak Dávid leszármazottja töltheti be, s ezért a társadalmon belül hozták létre a maguk társadalmát, amelynek központja a zsinagóga és a tanház lett. Végül az idegen származású Antipater behívta a rómaiakat (i.e. 63), akik megszüntették az ország önállóságát. Antipater fiát, a kegyetlen Heródest Rómában neveltette, és rövidesen õt ültette a trónra Heródes (i.e. 30–4) szinte az egész királyi családot, köztük saját rokonait is kivégeztette. A kegyetlen római elnyomás ellen i.sz. 66-ban kitört az újabb szabadságharc, amelyet „zsidó háború” névvel ismer a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a gyõztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védõi ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek. Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakáj rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsõségesek, a zelóták azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt késõbb Masszadában tették. Végül (i.sz. 69-ben) már halálra keresték az idõs mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai, koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendõ császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Õ viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, õk pedig azon dolgoztak, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül. A Talmud és a zsidó középkorA javnei (jamniai) iskola állította össze és fogadta el a héber Biblia harmadik részét, a Szentiratokat. (Itt találjuk a Zsoltárok könyvét, amely a zsidó imakönyv legfontosabb darabjait tartalmazza, a salamoni Példabeszédek és Jób könyvét (az úgynevezett bölcsességkönyveket), az öt tekercset, amelyeket az ünnepek sorrendjében olvasnak (a tavaszi peszah ünnepén az Énekek énekét, savuotkor Ruth könyvét, a jeruzsálemi gyásznapon Jeremiás siralmait, az õszi ünnepek végén, smini aceretkor a Prédikátor könyvét és purimkor Eszter könyvét). Végül három történeti munka került ekkor a Szentírásba: Dániel, Ezra és Nehemiás, valamint a Krónikák köníyvének két része. Javnéban állították össze a mindmáig szokásos liturgia alapjait, továbbá azt a sajátos életformát, amely azóta is jellemzi és mindmáig fenntartotta, megõrizte a zsidóságot. Arra törekedtek, hogy az élet minden egyes apró elemére is szabályok és szokások rendszerét hozzák létre, hogy ezek egyfajta összetartozásra, közösségi életre szoktassák a népet. Itt lett egyértelmûen a hit és a tudás a zsidóság legfõbb értéke, mert szerintük „a Tóra tanulása mindennel felér”. Hadrianus császár korában még egy, az egész birodalmat megrengetõ zsidó szabadságharc zajlott le (132–135 között), amelynek vezére Simon Bar-Kochba volt, szellemi elõkészítõje pedig Rabbi Akiba. A rómaiak kénytelenek voltak a kor legjobb hadvezérét, Julius Severust Britanniából, három légiót pedig Pannóniából (a mai Magyarország területérõl) Izraelbe irányítani. A bosszú iszonyú volt: a rómaiak az utak mentén 550.000 zsidót feszítettek keresztre, sokakat rabszolgaságba vetettek, Jeruzsálemet római katonavárossá tették, s még az ország és a fõváros nevét is megváltoztatták. Jeruzsálem a császár családi nevérõl az Aelia Capitolina (isteni Aelius), Izrael pedig a hajdan volt, de kihalt filiszteusokról a Palesztina nevet nyerte. A zsidó fõiskolák továbbfejlesztették a „szóbeli tant”, s lassan kialakították a törvények és tanítások rendszerét, a Misnát. Ez hat rendre (témakörre), s összesen 63 kötetre és egy bevezetõ kötetre oszlik. Ez utóbbi, a Brakhot (= Áldások) a mindennapi imákkal és liturgiával foglalkozik. A hat rend a következõ:
A Misna lezárását Akiba tanítványa, Méir kezdeményezte, s végül Juda Hanászi fejezte be. (Õ 219-ben, Tibériás városában halt meg.) Ezután a fõiskolákon, többszáz éven át azon vitatkoztak, hogyan vezethetõk le a különféle törvények és szóbeli hagyományok a Tórából, illetve a Szentírásból. Így jött létre a Talmud, az ókori zsidóság nagy enciklopédiája. A kereszténység hatalomra jutásával a zsidóság helyzete jelentõs mértékben tovább romlott, ezért Palesztinában 360 körül a fõiskolákat be kellett zárni, s csak a Babilóniában mûködõ fõiskolák foglalkozhattak tovább a zsidó tudományokkal. Ennek köszönhetõen kétféle Talmudról beszélhetünk. Az egyik, a Jeruzsálemi, ugyan minden Misna-kötethez szól, de nem eléggé alapos, nem elég tömör, hiszen nem volt idõ arra, hogy befejezzék. A másik a Babilóniai Talmud, amelyet csak 500 körül zártak le, de csak 36 kötetet és a bevezetõ könyvet tárgyalja: nem foglalkoztak azokkal a mezõgazdasági törvényekkel, amelyek csak Izraelben érvényesek, sem a Szentély törvényeivel, mivel azokat éppen nem gyakorolták. Az arab hódítás után egységes birodalom jött létre, Belsõ-Ázsiától a Pireneusokig, s ezen a hatalmas területen élõ zsidóság (még ha elnyomott kisebbségként is) bekapcsolódhatott a korabeli világ gazdasági, tudományos és kulturális vérkeringésébe, és az egyes zsidó közösségek kapcsolatot tarthattak egymással is. Így jöhetett létre a rés-galuta (a diaszpóra feje) és a gáonátus (a vallási és tudományos irányítás) intézménye. A babilóniai fõiskolák véleménye perdöntõ volt az egész birodalomban, küldöttei mindenhova eljutottak, pénzt és támogatást gyûjtve az iskoláknak. Arab filozófiai hatásra indult meg a karaiták (olvasók) mozgalma, akik csak a Szentírást akarták elismerni, a Talmud gyakorlatát elutasítva. A rabbik ezért ismét behatóan kezdtek foglalkozni a héber Bibliával, és velük szemben, pontosították annak szent szövegét. Ez a maszóra, amely azután a héber nyelvészet és középkori költészet kifejlõdéséhez vezetett. A zsidó tudományok és a héber irodalom egyhamar Jemenben, Észak-Afrikában, Itáliában és Spanyolországban is virágozni kezdtek. Nagy Károly birodalmában (800 körül) is jelentõs szerepet kaptak a zsidó kereskedõk. Az úgynevezett radaniták a Rhone folyótól kiindulva jutottak el (a borostyánkõ-úton) Oroszország északi vidékeire, a selyemúton (Magyarországon át) Turkesztánba és a levantei vagy fûszerúton egészen Indiáig. A Rajna mellékén és Lotaringiában, az ezredforduló táján, komoly zsidó közösségek jöttek létre. Itt mûködött Gérsom rabbi, akinek rendeletei mindmáig mértékadóak, valamint Rási (1040–1105), a Biblia és a Talmud legismertebb magyarázója. Az elsõ kereszteshadjárat idején (1096-ban) azonban e virágzó közösségek jórészét elpusztították a rablásra áhítozó tömegek. A zsidó Hiszdáj Ibn Saprut miniszteri rangot ért el a kordovai kalifátusban, amikor azonban meghallotta, hogy a kazárok zsidó hitre tértek, el akart költözni az új zsidó országba. Itt, Spanyolországban érte el a középkori héber kultúra virágkorát. A legkiemelkedõbb egyéniségek Slomó Ibn Gabirol költõ, Sámuel Hanágid költõ, miniszter és hadvezér, Ábrahám Ibn Ezra költõ, bibliatudós, matematikus és világutazó, Juda Halévi költõ és filozófus, Mose Majmuni (Maimonoides) filozófus, rabbi és orvos voltak. Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd, a „katolikus” királyi pár azonban ígéretet tett gyóntatóatyjának, a fõinkvizítor Torquemada Tamásnak, hogy az ország visszahódítása, Granada elfoglalása után kiûzik a zsidókat. Erre 1492-ben került sor, 11 nappal azután, hogy — jelentõs zsidó támogatással — Kolumbusz flottája, Amerika felfedezésére, útnak indult. Néhány évvel késõbb Portugáliából is kiûzték õket. A szegényebbek Észak-Afrikába és Törökországba, a módosabbak Itáliába és Németalföldre menekültek. A kényszerbõl áttérteknek az inkvizíció okozott további megpróbáltatásokat. A reneszánsz létrejöttében is komoly szerepe volt a zsidóknak, különösen azoknak a fordítóiskoláknak, amelyek a klasszikus görög mûveket (arab és héber közvetítéssel) latinra ültették, s így visszajuttatták Európába. Az úgynevezett nyugat-európai (rímes-idõmértékes) verselést például a 10. században élt héber költõk már használták, a szonettot pedig a 12. századi Mose Ibn Ezra. A 16. század második felétõl a kabbala virágkorát számíthatjuk. Ennek központja az észak-izraeli Cfát (Safed) városa lett. A Sabbatáj Cví vezette álmessiási mozgalom (1666 körül) azonban súlyosan érintette a kor zsidó közösségeit. Közvetve, ezek hatására született Kelet-Európában, a 18. század közepén a hászidizmus, az a népi vallásos irányzat, amely a tudás helyett az érzelmet, a vallásos szigorúság helyett a tánccal-dallal kifejezhetõ örömet állította középpontba. A legújabb korA 18. század végén indult meg, a vallásos ortodoxia és a misztikus hászidizmus ellenében, a zsidó felvilágosodás (héber szóval a haszkala), amelynek kezdeményezõje Moses Mendelssohn német filozófus volt. Célja a zsidók törvény elõtti egyenjogúsítása (az emancipáció), nyelvi és kulturális asszimilációja, beilleszkedése a polgári társadalomba és a vallás megreformálása volt. Hatására a zsidó népesség lelkesen kapcsolódott be az európai országok gazdasági-kulturális fejlõdési folyamatába. Ennek a fejlõdésnek a 19. század végén jelentkezõ politikai antiszemitizmus (az oroszországi pogromok, a tiszaeszlári vérvád és a párizsi Dreyfus-per) szabott gátat. A váratlan események hozták létre a cionista mozgalmat, amelyet két magyar író-újságíró, Herzl Tivadar (1860–1904) és Nordau Miksa (1849–1923) kezdeményezett. Õk hívták egybe az elsõ Cionista Világkongresszust (Bázel, 1897). Célja „zsidó otthon” létrehozása Palesztinában, vagy ahogy Herzl nevezte, az õs-új országban. Mielõtt az I. világháborúban, 1917-ben az angolok megszállták volna Palesztinát, ígéretet tettek a zsidóknak (és külön az araboknak), hogy az ország Jordánon inneni, illetve túli területeit megkaphatják. (Ez a Balfour-nyilatkozat.) Késõbb azonban megfeledkeztek róla, sõt, Transzjordániát egy hatalmától megfosztott, angolbarát arab dinasztiának juttatták. (Ez a mai Jordánia.) A különös intézkedések vezetettek a mai arab-izraeli konfliktushoz. Közben Európában fasiszta rezsimek alakultak. A nagy világgazdasági válság után (1933-ban) Németországban Hitler is hatalomra jutott. Uralma a II. világháború kirobbantásához, megannyi véráldozathoz és a szörnyû holokauszthoz, a haláltáborokhoz, az auschwitzi gázkamrákhoz, mintegy hatmillió ártatlan zsidó kegyetlen meggyilkolásához vezetett. Ezt a tragédiát az európai zsidóság — érthetõ módon — mindmáig nem tudta kiheverni. A „jól szervezett”, „modern” technikai eszközökkel manipuláló tömegmészárlás ellen csak néhány helyen tudtak fellázadni az üldözöttek, például a varsói gettóban, ahol szinte csupasz kézzel szálltak szembe a német tankokkal. A Szovjetunióban élõ zsidók helyzete sem volt irigylésre méltó. Sztálin létrehozta a kínai határon, az Amur kanyarulatában levõ szibériai Birobidzsánban az úgynevezett Zsidó Autonóm Területet, ahova több mint százezer zsidót deportált. (Nagy részük ott pusztult el.) A zsidó vallás gyakorlását és a héber nyelv használatát szigorúan tiltották, s még a megengedett, jiddis irodalom alkotóit is 1948-ban letartóztatták, közülük 33 írót és költõt egyetlen napon, 1952. augusztus 12-én, máig ismeretlen helyen kivégeztek. Késõbb, 1980 körül mégis megindult a zsidó ellenállás (a refuznyik mozgalom), amelynek eredményeként sokan kivándorolhattak. A második Szentély lerombolása óta él a vágy a zsidó népben, hogy visszaszerezze elpusztított országát, szabadon gyakorolhassa vallását. Izrael földje azonban mindig nagyhatalmi érdekek martaléka volt, a török szultántól az angol gyarmatbirodalom részévé vált. Az angolok gyarmati politikája ugyancsak hozzájárult a holokauszt áldozatainak magas számához, mert nem engedték be a náci vérengzés elõl menekülõ európai zsidókat. Izrael országában azonban mindvégig éltek zsidók, akik vállalták a nélkülözést, az arab törzsek támadásait, a kemény munkát, a heroikus hazaszeretet. Ezek az emberek megfelelõ katonai felszerelés és erõ híján gerillaharcokkal szálltak szembe a brit túlerõvel, hogy annyi szenvedés után vége visszakapják õsi országukat. A holokauszt tengernyi szenvedése és véráldozata végre felébresztette a világ lelkiismeretét, hogy a zsidóság végre kapja vissza õsei földjét, és tagozódjon be a világ országai közé. Így l948 május 14-én, sok újabb erõfeszítés árán végre Ben Gurion, Izrael országának miniszterelnöke végre kihirdethette a zsidó állam létrejöttét, amelyet az ENSZ is nagy nehezen elfogadott. A kihirdetés másnapján több arab ország hadserege támadt a fiatal államra. Az angol kém, Glubb pasa által vezetett Jordán légió a tûzszünet kihirdetése után foglalta el Jeruzsálem óvárosát, lemészárolva idõs, vallásos lakóit. Azóta több véres háború és terrortámadás érte a fiatal zsidó államot. Izrael a háborúkat ugyan megnyerte, de a békét még nem sikerült megteremtenie. A zsidóság helyzete és lélekmegoszlása Jeruzsálem és a Szentély pusztulásakor a római birodalom területén mintegy 60-70 millió ember élt, ezek hozzávetõleg 10 százaléka zsidó lehetett. Magában Jeruzsálemben közel 1 millió ember lakott. Így nem kell csodálkoznunk, ha mind a rómaiak, mind a hatalomra jutó keresztények legnagyobb vetélytársuknak éppen a zsidóságot vélték. Holott a zsidó vallás — természeténél fogva — nem térítõ jellegû, így voltaképpen nem kellett volna komolyan tartaniuk tõle. A középkori üldöztetések, a háborúk és a járványok következtében a zsidóság lélekszáma jelentõsen csökkent, és csak az újkor végén indult meg növekedése. A növekedés a 19. századra volt különösen jellemzõ, s a századfordulón ez a szám megközelítette a 20 milliót, mintegy kétharmaduk Európában, fõként annak közepén és keleti felén élt. A 20. század közepén a zsidóság számára két alapvetõen megrázó esemény zajlott le, amelyek döntõen befolyásolják mindmáig a zsidóság fizikai és szellemi világát: az egyik a holokauszt szörnyû tragédiája, a másik a modern Izrael Államának csodával határos megalakulása. A holokauszt következtében 6 millió európai zsidó pusztult el, köztük mintegy 600.000 magyar. A részint Izraelbe, részint más, tengeren túli területekre történõ kivándorlás ugyancsak csökkentette az európai zsidóság létszámát. Az arab (iszlám) országokból szinte a teljes zsidó populáció kivándorolt, többségük Izraelbe települt. 1993-ban például — veszélyeztetett helyzetük miatt — az izraeli légierõ egyetlen éjszaka 17.000 falassa zsidót mentett ki Etiópiából. Ma világszerte hozzávetõleg 14 millió zsidó él, közülük Izraelben mintegy 5,5 millió, Észak-Amerikában (Kanadában és az Egyesült Államokban) 5,6 millió, Latin-Amerikában is 1 millió felett, Európában mintegy két és félmillió, egész Afrikában 230 ezer (többségük a Dél-Afrikai Unióban), Ausztráliában 120 ezer, Óceániában pedig lélekszámuk nem éri el a százezret sem. Az európai államok közül a legtöbb zsidó Franciaországban (600 ezer), Oroszországban (580 ezer), Ukrajnában (420 ezer) és Angliában (340 ezer) él. Németországba a volt Szovjetunióból történt bevándorlás következtében ismét mintegy 85 ezren élnek. Spanyolországban, ahol évszázadokon keresztül nem lakhattak zsidók, ma hozzávetõlegesen 14 ezren vannak. Magyarországon a zsidóság lélekszáma a századforduló táján (1900 körül) megközelítette az 1 milliót, ami az összlakosság mintegy 8 százaléka volt. Ma — a holokauszt és a kivándorlás következtében — létszámuk, a becslések szerint, 80-90 ezer lehet, közülük 70-75 ezren élhetnek Budapesten, mivel a vidéki zsidóságot a fasiszták deportálták, s közülük csak kevesen tértek vissza. Mit várhatunk? A zsidó vallás jövõje Napjainkban, sajnos, újra tapasztalhatjuk az antiszemitizmus, az értelmetlen zsidógyûlölet újraéledését. Holott Auschwitz után már nem lehet felmenti az ilyen gyûlöletkeltést, nem lehet azt állítani, hogy „mûvelõi” nem tudják, miféle tûzzel játszanak. Ugyanakkor viszont me, feledkezhetünk meg róla, hogy vallásos keresztény körökben — különösen a katolikus egyház bizonyos képviselõitõl — azt a véleményt is hallhatjuk, hogy Isten nem vetette el az Õ népét, Izraellel nem bontotta fel szövetségét, mint azt õk korábban tanították. A pápa nemrég bocsánatot kért a zsidó nép ellen elkövetett bûnökért, és vannak már olyanok is, akik úgy vélik, zsidómisszió helyett inkább tanulnia kell az egyháznak a zsidóktól. Jelenleg az emberiség történetének egyik konzervatív korszakát éljük. Így a zsidó vallás általunk ismertetett irányzatai közül az ortodox lép elõtérbe. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a mai zsidóságnak legfeljebb 5 százaléka követi ezt a vonalat. A zsidó vallásnak viszont mindig is egyik fontos velejárója volt, hogy a legkülönfélébb irányzatok, nézetek is helyet kaphattak benne, hiszen nincsenek kötelezõ dogmái. A hagyományokat õrzõ, konzervatív, de nem ortodox zsidóság világszerte a zsidó lakosság mintegy 15-20 százalékát érezheti maga mögött. A fõként az Egyesült Államokban népszerû reform zsidó mozgalom is hozzávetõleg 5 százalékkal van jelen, a zsidóság többi része meglehetõsen közömbös a vallás iránt, bár szolgáltatásait olykor igénybe veszi. Keletközép-Európa zsidó népessége ismét szervesen bekapcsolódott a zsidóság vérkeringésébe, bár a volt szocialista országok egyikének-másikának politikai bizonytalansága és az újraéledõ antiszemitizmus megnehezíti a zsidó öntudat fejlõdését. A szomszéd országokhoz képest viszonylag Magyarországon él a legtöbb zsidó, nálunk régóta mûködõ intézmények vannak, és a kulturális hagyományok is messzi múltra vezethetõk vissza. Ezért a már korábban kialakult amerikai és izraeli zsidó szervezeti-kulturális központok mellett Magyarország, pontosabban a hazai zsidóság tölthetné be a környezõ államok zsidóságának centrális szerepét, ha a magyar zsidóság vezetõi ezt az elképzelést magukévá tennék.
Raj Tamás |
|
